Sírni is ér

A krízisben lévő emberek többsége sokat sír vagy legalábbis sokat sírna, ha hagynák, ha lehetne, ha igazán jól esne. De sokszor saját könnyeinkkel sem tudunk mit kezdeni, zavarban vagyunk, hát még ha valaki más sírja el magát jelenlétünkben. Mentálhigiénés képzésem során kezdett érdekelni, hogy hogy lehet jól odafordulni egy síró embertársunkhoz, egyáltalán miért sírunk, van-e a könnyeknek bármi értelme?

A sírást kiválthatja reflex vagy valamilyen – akár rossz, akár jó – érzelem. A reflex által kiváltott könnyek segítenek megszabadulni a szemünket zavaró kémiai vagy fizikai anyagoktól. A reflex könnyeken túl ott vannak még az alap könnyek, amik tisztán, nedvesen tartják a szemet és tápanyagokat is eljuttatnak hozzá. Az érzelmi könnyek már egy kicsit bonyolultabbak.  A szerepük nem csak az, hogy a stresszhormonok kioldásával nyugtassanak minket, hanem az is, hogy megmutathassuk a jelenlévő társainknak, mennyire rosszul érezzük magunkat és így kivívjuk szimpátiájukat (l. Alex Gendler TED előadása). Az érzelmi könnyek mögött sokkal összetettebb agyi funkciók állnak, mint az alap és reflex könnyek mögött. Azon túl, hogy a sírástól fizikailag is jobban érezhetjük magunkat, érzelmi megkönnyebülést is hozhat az, amikor ún. katarzist vált ki a sírás.  A katarzistól lelkileg jobban fogjuk magunkat érezni, általában el tudjuk fogadni vagy legalább meg tudjuk érteni azt, ami addig aggasztott minket. De nem minden sírás vált ki katarzist is.

Lauren Blysma és munkatársai (Lauren M. Bylsma et al. 2008) azt vizsgálták, hogy milyen társas és környezeti tényezők növelik annak az esélyét, hogy lelkileg jobban érezzük magunkat sírás után. Azt találták, hogy nagyobb eséllyel történik meg a katarzis, ha egy embertársunk támogatón fordul felénk, és ha a sírást kiváltó eseményt valamilyen módon át tudják értékelni magukban. A társas támogatás az, amiről van még mit tanulnunk, hiszen akár idegen helyen, akár családi környezetben sír valaki, sokszor megfagy körülötte a levegő, senki nem tud mit kezdeni vele. Ezért van az, hogy szégyelljük könnyeinket, elnyomjuk magunkban és csak egyedül, valahol elbújva sírdogálunk, de ha így késleltetve és magányosan adjuk ki magunkból a könnyeket, akkor már nem lesz ugyanolyan a hatás, kevesebb eséllyel okoz katarzist és csak még szomorúbbak leszünk tőle.

Ha változtatni szeretnénk azon, hogy a sírás kínos élmény legyen, akkor megpróbálhatunk támogatóbb módon reagálni mások sírására. De hogyan? A fenti tanulmányból kiindulva egész egyszerűen csak ki kell mutatnunk a támogatásunkat, azt hogy rendben van a sírás, nem ijedtünk meg tőle, sőt kifejezetten helyet is adhatunk neki. Egy egyszerű mozdulat, érintés vagy néhány kedves szó már sokat segít – van akinek az érintés, van akinek a beszéd megy könnyebben. Ha úgy látjuk, hogy támogatásunk jól esik a másiknak, akkor máris sokat tettünk érte, egyszerűen azzal, hogy mellé tudtunk állni. Ha úgy gondoljuk, hogy sejtjük a sírás okát, akár erre is utalhatunk, de nem kell megszólalnunk csak azért, hogy megtörjük a kínos csendet, itt most igazából maradhat a sírásé a főszerep. Ha síró társunk magától mesélni kezdene arról, hogy mi zajlik benne, akkor hallgassuk végig. Azzal, hogy megfogalmazza és kimondja gondolatait, jobban megértheti saját érzéseit, elfogadhatja helyzetét, sőt talán még a megoldás vagy a lezárás módjára is rájöhet. Akár mozdulataink, akár vigasztaló szavaink segítik a másikat a katarzishoz, így értelmet nyernek azok az utálatos könnyek és talán könnyebb szívvel indulunk mindketten tovább.

Ha támogató viselkedésünk nem a várt, pozitív hatást váltja ki, ne vegyük személyes sértésnek. Mi megtettük, amit lehetett, el kell fogadnunk, hogy a legjobb szándék ellenére is vannak olyan helyzetek, amikor nem tudunk segíteni, és nem minden sírás juttat el a katarzishoz vagy bármiféle megnyugváshoz.

Hivatkozások:
1. Alex Gendler: Why do we cry? The three types of tears. TedEd video https://youtu.be/keMF8YzQoRM
2. Lauren M. Bylsma et al. (2008) When is crying cathartic? An international study. Journal of Social and Clinical Psychology. Vol. 27. No.10 pp. 1165-1187. 

Comments are closed.