Hospice önkéntesség – első napom a Hospice Házban

2014-06-19-10-16-29-2Az egyik őszi hospice önkéntes képzést végeztem el a Magyar Hospice Alapítványnál, ahol egyrészt sok gyakorlati és elméleti tudást szereztem, másrészt olyan társakat, ismerősöket, akik munkájának és támogatásának is köszönhető, hogy az Életvégi Tervezés Alapítvány ma működik. Most az első napomat szeretném elmesélni, amit a Hospice Házban önkéntesként töltöttem.

Miután felvettem az önkéntes kötényt és kitűzőt, rutinos önkéntes társam megmutatta a konyhát, a nappalit, a tolókocsik helyét és a nővérszobát, majd sorra végiglátogattuk a betegek szobáit. Néhány betegnél volt ismerős vagy családtag, de itt sem fordultunk ki rögtön a szobából, hiszen a család számára is sok támogatást, apró segítséget tudnak adni az önkéntesek tapasztalatukkal, figyelmükkel. Az egyik néni nagyon nehezen lélegzett, de mint kiderült, csak a mély alvás miatt, később éppen a körmeit manikűrözte a hozzátartozója nagy gonddal. Egy idős bácsinál a társam megtanította, hogy annak, aki már fekve is alig bír mozogni, hogyan kell inni adni, mivel nedvesíthetjük a száját.

Az egyik férfibeteg igen vidáman fogadott minket, rögtön mesélni kezdett az unokájáról, lányáról, aztán valahogy a kutyákról kezdtünk beszélgetni. Legnagyobb meglepetésemre hamar be is futott a lánya az unokával, kiderült, hogy arcról ismerjük egymást, egy környéken laktunk gyerekkorunkban. Kicsit beszélgettünk, azután magukra hagytam őket, az unoka együtt tízóraizott a nagypapával, mintha csak otthon lennének.

Ebédig egy mosolygós nénivel beszélgettem, a nővér kérte, hogy ne aludjon annyit nappal, különben éjjel nem fog tudni. Mesélt a fiatalkoráról, a munkájáról, aztán néha elszenderült, néha felriadt, de mellette maradtam, és ahányszor meglátott, mosolygott egy nagyot, és elmesélte éppen mit álmodott.

Ebédnél megtanultam, hogy hogyan használjuk a tolókocsit, hogyan ültetjük át bele a beteget és hogy micsoda vidámság tud lenni, ha több beteg is ül a nagy asztal körül a nappaliban. Szép terítéket kap mindenki, az asztalon ott az elengedhetetlen virágcsokor, a családtagok a kanapén “lazítanak”. Aki az ágyában eszik, annak segít a nővér vagy az önkéntes, ennek is meg lehet adni a módját és nagyon hálásak a betegek a finom bánásmódért, ez igazán csökkenti a kiszolgáltatottság érzését. A gyógyszerbevételnél van, aki évődik kicsit, de egy kisgyerekes anyukának elég sok trükk van a tárházában, ezt is megoldjuk.

Most jön a szomorú rész. Igen, bizony azóta ezek a betegek már nincsenek életben, sőt a mosolygós néni már a következő héten sem volt ott. De az, ahogy ők az utolsó heteiket töltötték, biztosan megkönnyítette számukra és családjuk számára is a búcsúzást, a távozást, itt ők nem sajnálatra méltó szenvedők vagy csupán fizikai testként kezelt haldoklók voltak, hanem emberek az utolsó pillanatig, sőt még azon is túl.

Számomra a hospice kulcsa az emberség, és azt gondolom, hogy azért szeret bele annyi önkéntes ebbe a szolgálatba, mert pont ez az, ami a mindennapokban, az utcán, a munkában annyira hiányzik az életünkből.

(A cikk eredetileg az Életvégi Tervezés Alapítvány blogoldalán jelent meg.)

Comments are closed.